Sokan kérdezik tőlem, hogy mi az a szélesvásznú, HD, mit takar a “tizenhatkilences” kifejezés és hogy mi a különbség a sok formátum között. Valaki érdeklődik, valaki pedig tud róla néhány dolgot. Ők azok, akik “félnek” tőle és mindenáron a hagyományos, évtizedek óta használatos formátumhoz ragaszkodnak. Nekik szoktam mondani, hogy akkor VHS-re rögzítenék, ha nem gond.

Itt az ideje tovább lépni, ami ráadásul semmi plusz költséggel nem jár, csupán az élvezeti értéket fokozza némiképp. Ódákat lehetne zengni a digitális átállás előnyeiről (és persze hátrányairól), de én most semmi ilyet nem teszek, csupán egyetlen, a digitális átálláshoz viszonyítva egy csekély dologról szeretnék pár dolgot leírni.

Miben több, jobb a széles kép a hagyományosnál és van-e esély megúszni a használatát. Ezekre a kérdésekre is kerestem a választ. Figyelem, szájbarágó következik!

Tovább >>

Szeretném megragadni az alkalmat, és boldog karácsonyt kívánni mindenkinek, akinek eddig nem írtam. Sok ilyen van, ugyanis senkinek nem írtam. Magamtól legalábbis nem. A néhány bejövő személyre szóló üzenetre válaszoltam, egyébként az ismerőseim nagy részével találkoztam személyesen, így nekik szóban kívántam kellemes ünnepeket.

Képeslapot nem küldök. Sem elektronikusat, sem hagyományosat. A képeslapküldés elvesztette a lényegét. Néhány éve, amikor a boltban válogattuk ki a megfelelő képeslapokat, amikor saját kézzel írtuk rá gondolatainkat és saját kezűleg írtuk alá, a pepecselés a borítékolással… ez mára megszűnt. Pedig amikor kibontottam egy képeslapot, ez mind eszembe jutott. Hogy ezt valaki megvette, megírta, feladta… Láttam a saját kézírását. Ma már nincs ilyen. Minden háztartásban van internet, pár kattintás és zenélő, csili-vili ugráló, mozgó, giccses – khm, elnézést – szarokat lehet küldözgetni a “silent night-tól” a “we wish you a marry christmas-ig” mindent. Egy kattintással akár 200 személynek is elküldhetjük sablon szövegünket a “békés, meghitt, örömteljes, boldog ünnepekről”, és épp ettől lesz személytelen. Ezért inkább senkinek nem írok semmit. Bízom benne, hogy ismernek annyira, hogy tudják, e nélkül is azt gondolom: legyen az ünnep neki is szép és boldog. Azért remélem nem lesz “örihari”.

Egy esküvőn templomi szertartást két esetben szoktak tartani: 1. mélyen vallásos a pár; 2. mert kell! Kell, mert szép, vagy mert a szülők ezt akarják. Én viszont azt mondom, hogy csak azért, mert “szép” és csak azért, mert a szülők szerint “ez kell”, nem érdemes tartani. Pláne akkor nem, ha a pár még a Miatyánkot vagy a keresztvetést sem tudják alapszinten. Mondhatni, ez a beugró a templomba.
Aztán felmerül a kérdés, többnyire bennem, hogy vajon érdemes-e a teljes cécót videóra rögzíteni? Igyekszem a párokat lebeszélni erről, általában sikerrel. Miért is? Egy átlag esküvői szertartás kb. 30 perc. Ez vidéken, faluban akár több is lehet, ha misével együtt tartják. Az én koncepcióm egy esküvői videónál az, hogy a néző kezében ne legyen a távirányító. Abból indulok ki, hogy amikor elmegyünk rokonokhoz, s előkerül egy 8-10 éves esküvői videó, azt úgy nézzük végig, hogy a 90 százalékát áttekerjük, mert hosszú, egysíkú és unalmas. No, én ezt igyekeszem megszüntetni egy fiatalos, gyors, pergős és lényegre törő, mégis minden fontos mozzanatot tartalmazó esküvői filmmel. Egy 30 perces templomi blokk felborítaná az egészet. Valószínű, hogy a nagymamák és a szomszéd Joli néni a DVD nézése közben hangosan mormolja az “és a te lelkeddel” rigmusokat, de a célközönség (rokonság, fiatal barátok) nem érdekeltek különösen ebben a témában.

Tovább >>

A minap találtam a neten egy képsorozatot, ami vicces, szokatlan, megdöbbentő és néhol pikáns esküvői fotókat tartalmaz. Csakhogy lássuk: vannak helyek, ahol másképp csinálják. Még országunkban is különböznek a mennyegzők. Van például, ahol egy sátor alatt, cigányzenészekkel és kolbásszal, máshol egy éjszakai discoban sztriptíztáncosokkal. Aki végignézte a fotókat, láthatta, hogy bizony-bizony akad olyan kép is, mely kissé zavarba ejtő. Hölgyeknek kellemetlen, férfi társaimnak szemet gyönyörködtető pillanatok. A celebek között már-már kötelező a “villantás”. Villantásnak nevezik, amikor valaki “véletlenül” (értsd: előre megtervezett véletlen) kivillantja valamely fehérneműjét, vagy annak helyét. És véletlenül, pont több tucat fotós előtt.
Lagzikban, bulikban nincsenek ilyen megrendezett jelenetek, ott valóban a véletlennek köszönhető, ha a fotós vagy videós elkap egy röpke pillanatot. Ilyenkor jön képbe a videós/fotós etikett. Mérlegelni kell, hogy az adott szituáció mennyire lehet sértő a személyre nézve, illetve elfér-e az esküvő hangulatában. Értem ezalatt, hogy ha például egy visszafogott esküvőről van szó lakodalmas zenével, akkor lehet, hogy nem. De, ha ütősebb, fiatalos a buli, akkor esetleg… Viszont azt is érdemes szem előtt tartani, hogy egy nő nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen ruhát vesz fel, s abban miként kell mozognia. Azzal meg pláne tisztában van, hogy a rendezvényről film- és fotófelvétel is készül. Tehát ott vagyunk, hogy a videós akár benn is hagyhatná a kínos részeket, hiszen azokat nem szándékosan készítette. Többnyire.

Tovább >>

Kérem szépen, a mai nappal elkészült a szakdolgozatom, végleg. Be is vagyon kötve. A kötés pedig egy petákomba sem került. Kedves volt a hölgy, aki kötötte. Megkérdezte, tudom-e ki ő. Mondtam, persze, hogy nem, de ismerős nagyon. Közölte, hogy az X-nek a barátnője, meg ott volt Y. esküvőjén, ahol én videóztam. Hú, mondom tényleg, valami rémlik. Gondoltam, itthon megnézem iWiW-en. A meglepi ekkor jött. Kiderült ugyanis, hogy ismerősöm. Ez valószínűleg – mint sok más esetben – úgy szokott történni, hogy anyu ismerősei bejelölnek engem, mert – apu után szabadon – megismernek. Én viszont nem tudom mindenkiről, hogy kicsoda, így többnyire a “nehogy azt higyje haragszom rá” elven inkább visszaigazolom. Az arcmemóriám már többször cserben hagyott. Nade. Kész a szakdoga, mellékelt ábra mutassa, holnap pedig leadom. Meg kiírom CD-re (köszi Petra a CD-t) PDF formátumban, meg feltöltöm a Coospace oldalra. Jó, hogy nem kell e-mailben is küldeni, sőt én feltölteném Rapidshare-re és csak a linket küldeném el, vagy megosztanám DC-n, esetleg felnyomnám torrentre, meg lehetne külön köttetni a tanszéknek is… Na mindegy, beadom oda, ahova kell, és annyiszor, ahányszor kell és azt is elfelejtem, hogy létezett. vagyis majdnem, mert államvizsgán ugye még meg kell védeni gonosz emberektől. No, de azért elmesélném, hogy mi a szitu.

Tovább >>

A húsvétból mint ünnepből kinőttem már. Nincs reggel tojás a fészekben, a locsolkodás is alább hagyott. Locsolkodás. Egy hagyomány, ami az egész világon csak kicsiny hazánkban létezik. A történlemi hátterébe nem bonyolódok bele, tele van vele az internet. Egy szokás, amit nemcsak a vasárnaponta templomba járó, mélyen hívő emberek művelnek, hanem mindenki más is.
Vannak, akik a hagyomány megőrzése céljából, s akadnak olyanok is, akik csak “haszonszerzésből”. Kiskoromban apuval körbejártuk a rokonságot és minden nőnemű egyedet hervadásmentesítettünk. Jó volt, mert apa-fia együtt lehetett, s néhány rokonhoz ha máskor nem, hát húsvét hétfőn eljutottunk egy negyed órára. Kezdetben csokinyulat, tojást, narancsot (utáltam!) kaptam, amikor már nagyobb voltam (12-13) éves akkor pedig egy kis zsebpénz is járt a tojás mellé – amit őszíntén megmondva, csak nagy nehézségek árán fogadhattam el. Mert az én szüleim úgy neveltek, hogy ne fogadjak el pénzt. De azért jó kis haszon, nemde? És még adóznom sem kell utána. Ha így gondolnám, még most is járnék locsolkodni. De már általános iskolás koromban felhagytam ezzel a tevékenységgel. A rokonoknak is kellemetlen volt, hogy egy “nagyfiúnak” csokinyulat adjanak, nekem meg pláne rossz érzés volt, hogy “csak a pénzért” megyek.
Úgyhogy az utóbbi években már csak anyut, mamámat locsoltuk meg apuval. Idén már őket sem. Egyedül már nem olyan…

Tovább >>